A nagy vidéki dugás

Tavasz volt, Szegeden a Fészek klubban egy koncerten vettek részt. Ittak, táncoltak, majd a tömeget kizárva, összesimulva lassúztak az egyik sötét sarokban. Miklós torkában zihált a szerelem, szólni is alig tudott, egy-egy hang hagyta csak el az ajkait. Isten igazából csak arra emlékezett tisztán, hogy kint ülnek a teraszon, nézik a csillagokat, szívják be a balzsamos tavaszi levegőt, és hallgatják az éjszakai bagoly huhogását. Azóta sem érezte ilyen illatosnak, élettel és vággyal telinek a világot, mint akkor.

És egyszer csak közvetlenül előtte volt Anna arca, az ajkaik összeértek. Elfulladt a lélegzete, a tekintete elveszett Anna mély, barna szemeiben. Megadták magukat a sorsnak. Anna elomlott a férfi csókja alatt, feloldódott egy mély, csodálatos örvényben, amely ellenállhatatlanul húzta lefelé, és a nő boldogan hagyta magát sodortatni. Miklós érezte Anna ajkainak minden rezdülését, a mézédes, hívogató nyelvet.

– Gyere! – susogta Miklós Anna fülébe, és szelíd, határozott erővel vonta maga után.

Senki sem törődött velük, ahogy elsuhantak a bulizók között, vissza a kollégiumba. Egyszer csak ott álltak Miklós szobájában, a bezárt ajtó mögött, egymással szemben. Miklós felemelte a kezét, és lassan végigsimította Anna arcát, ujjbegyeivel körberajzolta az ajkait, lecsúszott a nyakán, majd határozott mozdulattal végigsimította a kebleit.

– Szeretnéd? – kérdezte szinte milliméterekre Anna arcától.
– Még kérded?! – zihálta fel a nő rekedten. – Akarlak…

Miklós kissé megbiccentette a fejét, hogy egy magasságban legyenek, azután magához láncolta a nőt. Ajka a szerelme ajkán, két keze a csípőjén. Anna a férfi nyakába fonta a karjait, és a rátörő érzelemtől elgyengülve szinte csak csüngött rajta. Nem létezett semmi, csak a férfi becéző szája, és Anna hátát, derekát simogató forró tenyere.

Tekintete találkozott a másik, szerelemtől csillogó tekintetével. A gyomra mélyét is elöntötte a boldogság. Nem szólt semmit, csak nézte az arcát, miközben remegő ujjaival a vállait simogatta. De ennyi bőven elég volt: tudta, hogy a lány pontosan azt érzi, amit ő, az íriszén a saját érzelmeit látta tükröződni. Egyenlőnek érezte magát vele. Nem egy rajongástól hevülő, bizonytalankodó tinédzsernek, hanem komoly értékkel bíró, felnőtt férfinak.

Hosszú, nehéz csók volt. Anna arcát Miklós a két tenyere között tartotta. Az ajkaik játszottak egymással, Miklós fogai gyengéden, szinte észrevétlenül karcolták Anna száját. Majd a férfi nyelvének hegye végigzongorázott a nő fogain, éppen csak megérintve az ő nyelve hegyét. Visszahúzódott, aztán újra és újra mélyen benyomult Anna szájába. Anna nehezen szánta rá magát, hogy kezdeményezzen, azután vett egy nagy lélegzetet, és előrébb mozdította a nyelvét. Miklós azonnal értette a jelzést; hívogatóan mozdult a szája, csalogatta előre a lányt.

Ekkor már szorosan egymáshoz simulva feküdtek a keskeny kollégiumi ágyon, a karjaikkal szorosan ölelve a másikat. Lassan felültek, és kapkodva, szinte egymást segítve kezdték el lefejteni magukról a ruhákat. Amikor az utolsó textil is a padlóra hullott, újra találkozott a tekintetük. Anna elmosolyodott – kedvesen, lágyan, minden védekezést feladva.

– Szeretlek! – suttogta, és széttárt combokkal magába fogadta a férfit.

Miklós lassan, a pillanat súlyát kiélvezve csúszott bele Anna forró, táguló hüvelyébe. A nő egy halk sóhajjal fészkelte be magát alá, medencéjét megemelve, hogy a férfi minél mélyebbre hatolhasson. Nem volt ebben a mozdulatban semmi a későbbi évek rutinszerű, fásult házaséletéből; tiszta, éhes ritmus volt. Miklós két kézzel támaszkodott meg Anna feje mellett, a tekintetét egy másodpercre sem vette le a lányról. Látta, ahogy Anna barna szemei a gyönyörtől csillognak, látta a mellkasa gyors, hullámzó emelkedését.

Lassan indultak meg, egymás belső lüktetésére figyelve. Miklós minden egyes lökéssel érezte a női test szorítását, azt a hihetetlen meleget, ami magába szippantotta. Anna felhúzta a térdeit, átkulcsolta Miklós derekát, miközben a csípőjével tökéletes ütemben válaszolt a fentről érkező csapásokra. A bőrük egymáshoz tapadt, a kisméretű szobában csak a matrac ritmikus nyikorgása és a kettőjük fojtott, nehéz lihegése hallatszott.

A tempó fokozatosan gyorsult, ahogy a feszültség az elviselhetetlenségig fokozódott a testükben. Miklós mélyebbre hajolt, ajkaival újra megtalálta Anna nyakát, fogaival finoman marta a lány vállát, miközben a lenti mozgás egyre vadabbá, ziláltabbá vált. Hangos nyögések szakadtak ki a torkából, minden gátlása feloldódott abban a csodálatos örvényben, amit a férfi mozgása diktált. A gyönyör hullámai tisztán látszottak az arcán.

Anna egyre hevesebben zihált,a medencéjét szinte görcsösen nyomta Miklós felé, követelve a teljes megsemmisülést.

Miklós ráfeküdt a lány testére mindent elsöprő lökéssel megadta mindkettőjüknek a feloldozást. Anna egész testében megremegett, belső izmai ritmikusan rándultak össze a férfi tagja körül, majd nagyot nyögve elélvezett. Miklós egyetlen mély morajlással követte őt: érezte, ahogy a saját forró ondója lökésekben hagyja el a testét, kitöltve a nő hüvelyét, végleg összeforrasztva őket azon a tavaszi, szegedi éjszakán.

Hosszasan feküdtek egymáson, lihegve, a verejtéktől nedves bőrrel, a szívük egyszerre verte le a feszültséget. Miklós ekkor még elhitte, hogy ez a test, ez a nő örökre az övé marad.

Szegeden, a kollégiumi ágyon még minden tiszta volt. Miklós ölelése puha volt, ringató és biztonságos. Amikor a fiú beléhatolt, Anna azt érezte, hogy megérkezett valahova, ahol nem kell védekeznie. Miklós lassan, szinte ájtatos tisztelettel szerette őt, a tekintetük végig egymásba simult. Az az aktus egy szövetség megkötése volt: a szebb jövőé, a lipárti és turai mocsokból való közös elvágyódásé.

Anna meredten nézett maga elé, mintha hipnotizálta volna a vonat ütemes, monoton kattogása.

Miután leérettségizett a Patronában – a szigorú, katolikus bentlakásos budai gimnáziumban –, Szegeden készült továbbtanulni. A Pest megyei Turáról, egy egyszeri parasztcsaládból származott, de mivel a helyi általános iskolában végig kitűnő tanuló volt, a falu plébánosa meglátta benne a tehetséget. Az ő ajánlásával és nyomására íratták be a szülei a budai úrilányok közé.

A nyári szünidők alatt ismerkedett meg Szabolccsal, az első szerelmével. Tizenhat éves volt, amikor valahol egy erdőszélen, egy kényelmetlen Trabant hátsó ülésén elvesztette vele a szüzességét – ez az emlék mindig is kínos, kissé megalázó maradt Anna számára. Miután leérettségizett, Szabolcs azonnal eljegyezte; feleségül akarta venni.

Szabolcs ekkor már huszonöt éves, ambiciózus, helyi gazda volt. Zöldség- és gyümölcstermesztéssel foglalkozott – és Anna pontosan látta, hogy a rendszerváltás utáni új világban az ilyen emberből lesz a nagygazda, a környék leggazdagabb vállalkozója. Imponált neki a férfi céltudatossága, talpraesettsége és az a brutális munkabírás, ami áradt belőle. Anna szülei természetesen odáig voltak a vőjelöltért, jobb partit el sem tudtak volna képzelni a lányuknak. Szabolcs igazi főnyereménynek számított a faluban.

Csak egy bökkenő volt: Szabolcs mereven elutasította Anna továbbtanulását. Úgy gondolta, a diplomára semmi szükség. Annának otthon a helye, segítenie kell a bővülő gazdaságban, és majd szül három-négy gyereket. Teljesen feleslegesnek, az idő elpazarlásnak tartotta azt a három és fél évet, amit a lány Szegeden, az Élelmiszeripari Főiskolán akart eltölteni. Annát mélyen sértette, hogy a férfi teljesen érzéketlen az álmaival, céljaival szemben. Szabolcs mindig mindent jobban tudott nála, és a közös jövőjüket már kész tényként tervezte el – de ebben a tervben Anna csak egy funkció volt, nem egy önálló ember.

És ekkor jött Miklós, akivel a szegedi főiskolán ismerkedett meg.

Miklós minden szempontból Szabolcs ellentéte volt. Zárkózott, magába forduló fiú, aki egyfajta gőgös falat vont maga köré– de Anna gyorsan átlátott ezen, tudta, hogy a gőg csak a súlyos alacsony önértékelés leplezésére szolgál. Miklós eleinte nehezen nyílt meg, társas helyzetekben szinte vibrált körülötte a zavartság. Nem volt meg benne az a nyers ambíció és tettvágy, ami Szabolcsot fűtötte; inkább tűnt egy sarokba húzódó, álmodozó alkatnak.

De volt egy óriási előnye Szabolccsal szemben: figyelt Annára. Őszinte, tiszta kíváncsisággal fordult a lány felé, és Anna életében először érezte azt, hogy egy férfi egyenrangú félként, valódi partnerként kezeli őt.

Anna meglátta a lehetőséget Miklósban. Nem akarta az életét Turán, a szülei szomszédságában leélni. Az anyjával kifejezetten gyűlölték egymást; a családban az öccse volt a mindenkinek mindene, a kis kedvenc, Annát pedig gyerekkorától kezdve rendszeresen verte és verbálisan leértékelte az anyja. Menekülnie kellett. Szombathely, ahonnan Miklós származott, elég messze volt Turától ahhoz, hogy a múlt ne érhesse el. Ráadásul a vasi megyeszékhelyen komoly húsipar működött, ahol Anna a friss diplomájával azonnal el tudna helyezkedni.

Életében először kellett felnőtt, hideg döntést hoznia a saját sorsáról.

A vonat közeledett a szülőföldjéhez, a szegedi illúzió párologni kezdett. A tanyák, a fóliasátrak, a nehéz, zsíros föld szaga beszivárgott az ablakon. És ott várt rá Szabolcs.

Nem a szakítással kezdte. Nem volt hozzá bátorsága. Szabolcs nyers ereje, az a magabiztos, huszonöt éves férfiasság azonnal ránehezedett, amint beültek a kocsiba.

Este Szabolcs átjött hozzájuk. Az anyja persze leste a férfi minden kívánságát, úgy ugrálta körül, mint egy istent. Anna szobájában, a szülői ház fojtogató falai között, ahol gyerekként annyi pofont kapott, Szabolcs nem kérdezett semmit. Egyszerűen nekitolta a lányt a szekrénysornak.

– Hiányoztál, Pici – morogta Szabolcs, és a hangja tele volt azzal a magától értetődő birtoklási vággyal, amit Anna egyszerre gyűlölt és kívánt.

A férfi keze durva volt, a körmei alatt ott feketéllett a turai föld makacs maradéka. Nem finomkodott. Letépte Annáról a szoknyát, a harisnyát felhasította. Anna torkában ott lüktetett a sikoly, a bűntudat jéghideg vasa: hiszen alig huszonnégy órája még Miklós volt benne. Érezte Miklós tiszta csókjainak az emlékét az ajkán, miközben Szabolcs szája már a nyakát szívta, durván, nyomot hagyva, megbélyegezve őt.

A bűntudat azonban nem lefékezte, hanem felkorbácsolta a vérét. Egy perverz, sötét kéj áradt szét a gyomrában. Szabolcs megfordította, arccal az ágynak nyomta a fejét, a saját anyja háza falán keresztül hallani lehetett a konyhai tévé durrogását. Ha most felkiált, az anyja bejön, és csak elégedetten bólint: a férfi teszi a dolgát.

Szabolcs szárazon, egyetlen kíméletlen lökéssel hatolt be mögülről.

Anna felszisszent. A fájdalom és a megalázottság keveredett a testében a tiltott gyümölcs ízével. Szabolcs nem figyelt rá, nem kereste a tekintetét, mint Miklós; ő csak elvette, ami az övé. Anna markolta a lepedőt, és miközben az agya sikoltott a bűntudattól, a teste fellázadt az erkölcs ellen.

Miklós mellett nő volt, de Szabolcs alatt hús lett. És ez a hús most veszettül éhes volt.

A bűntudat mint egy katalizátor működött: minél inkább érezte a tett szörnyűségét, annál jobban tágult, annál nedvesebb lett odabent. Szabolcs érezte a feszültséget, a lány gátlástalan vonaglását, és ez őt is megvadította. Rámarkolt Anna hajára, hátrahúzta a fejét, közben úgy verte belé magát, mint aki egy makacs lovat tör be.

Anna szeme előtt szikrák ugráltak. Agyában összefolyt Miklós szelíd arca és Szabolcs izzadt, vörös homloka. A kettős árulás kéje az elviselhetetlenségig fokozódott. A méhe görcsbe rándult. És akkor, abban a koszos, bűnös pillanatban, a megalázottság legmélyén egy olyan monumentális, hullámzó orgazmus szakadt rá, amilyet addig még soha nem tapasztalt.

A teste valósággal felrobbant Szabolcs alatt. A sikolyt a párnába fojtotta, a belső izmai szinte satuba fogták a férfi tagját. Szabolcs egy elégedett, állati hörgéssel követte őt, mélyen belelőve a magját a nőbe, aki alig egy napja még egy másik férfié volt.

Amikor Szabolcs legördült róla, és elégedetten rágyújtott a nyitott ablaknál, Anna ott feküdt a sötétben, a saját és a két férfi testnedveinek keverékében. A bűntudat marta a lelkét, szinte hányingere volt önmagától – de a teste még mindig remegett a kielégüléstől.

A Petrocelli-ház: A leépülés évei (1983–1997)

Az elején Miklós anyjánál laktak az egyik szobában, az építkezés éppen csak elindult. A telek ugyan Miklós családjáé volt így ingyen megkapták ajándékba, de a közművesítés, a bürokrácia, az engedélyek beszerzése egy végtelen, nyúlós mocsárnak tűnt. A saját házuk építése egy soha véget nem érő, nyomorúságos rémálommá vált. Minden fillért elnyelt a beton, kölcsönt kellett felvenni, a mesteremberek csaltak, loptak, elmaradtak. Anna úgy érezte, ez a ház is olyan lassan fog elkészülni, mint a tévében a Petrocellié. Megállapodtak: amíg nincs kész a ház, nem vállalnak gyereket.

Az első három év az anyósánál maga volt a pokol. Az egyik szobában az öregasszony, a másikban ők; közös konyha, közös fürdő. Annus és Anna – szisztematikusan mentek egymás idegeire. Miklós végül kénytelen volt albérletet keresni, mert Anna kijelentette: ha még egy napot az anyósával kell töltenie, megőrül.

Miklós a helyi malomipari vállalatnál kapott irodai munkát munkavédelmisként. Kevés pénz, nulla előrelépési lehetőség. Ki kellett járnia a porba, a termelésbe, ellenőrizni a gépeket, jelentéseket körmölni, és unott munkásoknak oktatást tartani. Négy évig csinálta ugyanazért a megalázó bérért. Hogy pénzt szerezzen, mindent elvállalt: kántorkodott a falusi temetéseken és miséken, hétvégenként pedig egy szintetizátorral eljárt lakodalmakba zenélni. Ezt a munkát szívből utálta; kirázta a hideg a mulatós zenétől és a részeg emberektől – az alkoholista apja emléke miatt a gyomra is kifordult a lakodalmi tivornyáktól. Nem bírta sokáig: inkább elment egy asztalos mellé segédmunkásnak a hétvégéken, fát gyalulni, csak ne kelljen a részeg arcokat látnia.

Annus látta a fia vergődését. Régi reflexei szerint újra aktivizálta magát: addig kilincselt az egyik falubelijénél, aki középvezető volt a szombathelyi OTP-ben, amíg be nem nyomta Miklóst hitelügyintézőnek. Ott a fizetés ugyan jobb lett, de a krónikus pénztelenség ennek ellenére állandósult.

Anna eközben a húsiparban, a kemény fizikai termelésben kezdett, de a vérében volt a vezetés. Szorgalmas volt, tehetséges, és a húsgyár kíméletlen világában hamar kiemelték. Pár éven belül már lényegesen jobban keresett, mint Miklós; négy év után középvezető lett. És a házépítésből is kivette a részét: a műszakok után kiment a telekre, alapozott, betont kevert, téglát rakott, gerendát cipelt a férfiakkal. Negyven kilóra fogyott le, a bordái átvilágítottak a bőrén.

Munka, munka, építkezés – egy kilátástalan, szürke mókuskerék volt az egész. Anna gyászolta a szegedi éveket, a gondtalanságot. Gyűlölte, hogy soha nincs pénz egy étteremre, egy balatoni hétvégére. Úgy érezte, beleesett egy mély, sötét kútba, aminek az aljáról soha senki nem fogja kihúzni.

Aztán Anna súlyos arcüreggyulladást kapott. Az orvos által felírt erős antibiotikum-kúra pedig semlegesítette a fogamzásgátló tablettát. Amikor a menzesze késett, Anna először a betegség számlájára írta a dolgot, de két hét után a teste megüzente az igazságot: teherbe esett.

Miklós huszonhét éves volt, Anna huszonöt. Időjük lett volna, de a körülmények fojtogattak. Anna azt várta, hogy Miklós férfiként áll elé: átöleli, megnyugtatja, azt mondja, hogy megcsinálják, szülje meg. Miklós ehelyett megrémült. Gondterhelt lett, elszürkült, és teljesen magába fordult. Anna ekkor veszítette el a tiszteletét a férfival szemben. A csalódottságot csak fokozta a titkolózás megalázó rituáléja: az abortuszt teljes titokban kellett elvégezni. A kisvárosi, katolikus közegben az abortusz bűn volt, ami ha kitudódik, Annát egy életre megbélyegzi. Lelki szemei előtt látta, ahogy a vasárnapi misén a plébános megtagadja tőle az oltárnál az áldozást, neki pedig lehajtott fejjel, a falu szeme láttára, megszégyenülve kell visszaülnie a padba.

Miklós nem volt képes megvédeni őt ettől a szégyentől; a férfi egyszerűen összetöpörödött Anna szemében. Anna neheztelt rá, amiért a férje gyengesége arra kényszerítette, hogy egész hátralévő életében egy sötét titkot hordozzon magában, amit soha senkivel – sem a szüleivel, sem a barátnőivel – nem oszthat meg. Anna nem az Isten büntetésétől félt, hanem az emberek rideg megvetésétől.

Ez a kaparás volt a házasságuk valódi halála. A kapcsolatukra rátelepedett a csend, a nehéz hallgatás és a magány. Anna ekkor gondolta át először, hogy Szegedről Hatvanba tartó vonaton rossz sorsot választott. De nem volt visszaút. A válás és a hazaköltözés legalább akkora szégyen lett volna mint maga az abortusz. Szabolcs addigra már elvett egy másik nőt – Anna nem bírta volna elviselni a tekintetét turán ha összefutnak.
Végig kellett mennie az úton amit választott.

Eltelt négy év. A ház felépült, de pontosan ugyanolyan ütemben épült le a házasságuk. Mire a falak álltak, a kapcsolatuk már romokban hevert, és ezen az sem segített, amikor a ház elkészülte és a beköltözés után első gyermekük, Evelin megszületett.

Amikor Miklós egy este az asztalhoz ült, és bejelentette, hogy elindul a polgármester-választáson és ha megnyeri ott hagyja a banki állását, Anna az első felindulásában, teljes erejéből felpofozta a férjét.

Miklós a rendszerváltás utáni első szabad önkormányzati választást megnyerte, a volt tanácselnök ellen indult. A helyi plébánosnak, Jenő atyának komoly szerepe volt abban, hogy Miklós meg tudta nyerni a választást a tanácselnökkel szemben. Jenő atya, aki korábban szalézi szerzetesként szolgált, de a kommunista hatalomátvétel után a rendet feloszlatták, az atyát pedig évekre eltiltották a misézéstől- most meglátta a lehetőséget, hogy visszavágjon a kommunistáknak, teljes mellszélességgel Miklós mellett kampányolt, csak hogy ne az a rohadt kommunista maradjon a falu élén. Minden vasárnap Miklós mellett prédikált a szószékről. Meg lett a hatása Miklós lett a rendszerváltás utáni első polgármester, mindössze harmincegy évesen. Ez a siker jót tett Miklós önbizalmának, Annának azonban nem látott a polgármesteri posztban lehetőséget, folyamatosan leszólta, gúnyolta Miklós törekvéseit, kevesellte Miklós polgármesteri fizetését.

A pofon után két évig külön szobában aludtak. Végül a testi éhség hozta őket újra össze, ebből született meg Bence.

De Bence születése sem hozott enyhülést. Miklós számára Anna már nem a szegedi Fészek klub hamvas lánya volt, hanem egy energiavámpír, aki módszeresen szívta ki a vérét minden áldott nap. Néha azt érezte, egy kanál vízben meg tudná fojtani a feleségét.

Amikor Bence két éves lett Anna úgy döntött bölcsődébe adja és visszamegy dolgozni, régi munkahelyén Szombathelyen kezdte újra a munkát majd Zalaegerszegen ajánlottak neki középvezetői állást az ottani húsipari vállalatnál, amit gondolkodás nélkül elfogadott. Miklós ezzel együtt fellélegzett, még úgyis hogy a gyerekek rá maradtak mivel a felesége csak hétvégén tudott haza jönni Zalaegerszegről. De megérte, a felesége nélkül a ház csendesebb, nyugodtabb lett.

Zalaegerszeg a szabadságot jelentette, de a szabadság mögött ott terpeszkedett a döglesztő magány. Anna imádta a munkáját a húsgyárban; kemény volt, könyörtelen, a férfi beosztottai fegyelmezetten hajtottak fejet az akarata előtt. Élvezte a hatalmat, amit Szombathelyen, a félkész ház falai között, a Miklós melletti néma háborúban sosem kaphatott meg. De amikor este bezárult mögötte a kétszobás, belvárosi albérlet ajtaja, a csend elviselhetetlenné vált.

Egy esős csütörtök este nem bírta tovább a négy falat. Felkapott egy testhezálló, fekete felsőt, és elment a közeli, füstös nívósabb bárba. Inni akart. Elfelejteni a hiteleket, a gyereksírást, a férje szorongó, vádló tekintetét és zalaegerszegi egyetem nyomasztó vizsgáit.

A pultnál ült, a harmadik gin-tonikját kavargatta, amikor megjelent mellette Dániel. A fiú huszonnégy éves volt, friss diplomás technológus a húsgyárban, közvetlenül Anna alá beosztva. Magas, szálkás testű, pimasz tekintetű srác, aki a munkahelyen még alázatosan bólogatott Anna utasításaira, de itt, a félhomályban, a dübörgő zene és az alkohol gőzében már egészen másképp nézett a főnökére.

– Nem gondoltam, hogy az igazgatónő is leereszkedik a halandók közé – mosolygott Dániel, és a hangjában ott vibrált a pimasz kihívás.

Anna végigmérte a fiút. Látta rajta a fiatalság magabiztosságát, az izmait a póló alatt, és a gyomrában felébredt az a régi, turai éhség, amit tizenöt éve próbált elfojtani. Nem akart beszélgetni. Nem akart udvarlást. Csak a húst akarta.

– Kérj egy italt, Dániel. Aztán megyünk – mondta Anna, és a hangja olyan jéghideg, ellentmondást nem tűrő volt, mint a gyári értekezleteken.

A fiú szeme felcsillant. Fél órával később már az albérlet előszobájában voltak. Amint az ajtó kattanva bezárult, nem volt finomkodás, nem voltak halk suttogások. Anna hátáról még le sem esett a kabát, amikor Dániel a falnak lökte. A fiú szája éhesen, szinte agresszívan tapadt Anna szájára, a nyelve mélyen, követelőzően fúródott be szeretője fogai közé.

Annából kiszakadt egy fojtott morajlás. Ez nem Miklós szent, ájtatoskodó pannonhalmi csókja volt. Ez nyers volt, vad és állati.

Dániel két kézzel markolt bele Anna hajába, hátrarántotta a fejét, miközben a másik kezével feltépte a fekete felsőt, szabadon hagyva a nő melleit. Nem kérdezett semmit. Úgy bánt Annával, mint egy trófeával, de Annának pontosan erre volt szüksége. A gyárban ő volt a főnök, de itt, a sötét előszobában le akart vetkőzni minden felelősséget. Húsként akart létezni.

Lihegve, egymás ruháit szaggatva estek be a hálószobába. A franciaágy matracára zuhantak. Anna terpeszbe nyitotta a combjait, Dániel pedig egyetlen mozdulattal rántotta le magáról a nadrágot. Nem volt előjáték, nem volt sikosító.

Dániel nyersen, teljes erejével hatolt be a nőbe.

Anna felsikoltott a hirtelen, feszítő fájdalomtól, de a fájdalom azonnal átváltott egy pusztító gyönyörbe. A fiú fiatal volt, erős és fáradhatatlan. Durva, gyors csapásokkal verte magát a nőbe, a csípője ütemesen csattant Anna medencéjén. Anna felhúzta a lábait, átkulcsolta a fiú derekát, a körmeit mélyen Dániel hátába vájta, véres csíkokat szántva a bőrén.

– Lassabban… Istenem, Dániel… – zihálta a nő, de a fiú nem hallgatott rá.

Dániel megfordította a nőt, térdre kényszerítette az ágy közepén. Anna arca a párnába fúródott, a feneke magasan a levegőben volt. A fiú hátulról ragadta meg a csípőjét, a ujjai fehér nyomot hagytak Anna bőrén, és még vadabb, még kíméletlenebb ritmusban kezdte döfni a nőt. Ez a pozíció azonnal visszahozta Szabolcs emlékét, a turai erdőszélt, a bűn és a hatalom ízét. Anna magán kívül volt. Arcát a párnába fúrta, a nyála a lepedőre csorgott, minden méltóságát, minden menedzseri gőgjét elveszítette abban a mocskos, állati ritmusban.

A bűntudat és a vágy egymást hergelte a vérében. A gyerekek otthon vannak az anyóssal… Miklós Gödöllőn tanul… én pedig itt vagyok egy huszonnégy éves kölyökkel. Ez a gondolat nem lefékezte, hanem valósággal felrobbantotta a testét.

A hüvelye görcsösen, szorosan rándult össze a fiú vastag tagja körül. Dániel érezte a fojtogató szorítást, rácsapott Anna farára, és abban a pillanatban a gyönyör olyan elementáris, pusztító hullámokban szakadt rá Annára amilyet Miklós mellett tizenöt éve nem érzett. Az orgazmus rázta, rángatta a testét, és egyben a belső izmai ritmikusan préselték ki alkalmi szeretőjéből a szuszt.

Miklós 2002-ben elvesztette a polgármesterválasztást, rá egy évre Edinához, a szeretőjéhez költözött, majd a válást is kezdeményezte a bíróságon.

Miklós számára a polgármesterség óriási lehetőség volt, égett benne a tettvágy, bizonyítani akart. Egymás után írták a pályázatokat. Az Európai Unió a csatlakozni akaró országok számára az úgynevezett Phare alapot hozott létre, ez óriási lehetőséget jelentett a falusi önkormányzatok számára is. Új tornacsarnok épült a falusi iskolának, megcsinálták a csatornázást, elkezdték az utakat felújítani.
Emellett Miklós az önkormányzat pénzén elkezdte magát tovább képezni. Miklós óriási sikerélményként élte meg amikor kézhez vette második diplomáját, büszke volt magára és már azt sem zavarta, hogy elveszítette a polgármester választást. Ment tovább. Először a szombathelyi kistérségben helyezkedett el, azt csinálta amit korábban a malomiparban. Iskolákat nézett meg milyen állapotban vannak, milyen felújítást kell elvégezni és megírta hozza a jelentéseket. De ez csak átmeneti állomás volt, a célja egy pályázatíró iroda elindítása volt, amit meg is lépett azután, hogy az ország csatlakozott az Európai Unióhoz. Ebben az évben mondta ki a bíróság a válást.

A ház nem bírta el a csendet. Miután a bíróság kimondta a válást, és a jogi gépezet ledarálta a közös múltat, Anna egyedül maradt a hatalmas falak között. De a gőgje nem engedte, hogy egy üres kísértetházban rohadjon meg. Egy hideg tavaszi napon kitette az eladó táblát. Amikor a vevő kifizette az árat, Anna nem érzett szomorúságot; az ingatlanpiac pörgött, a pénz jó volt, és a ház eladásával az utolsó köteléket is elvágta, ami Miklóshoz láncolta.

Anna is beköltözött Szombathely belvárosába, egy modern, rideg eleganciával berendezett lakásba. Könyvelőként dolgozott tovább, a száraz számok mögé bástyázva magát, a testét pedig az edzőteremben tartotta katonás rendben.

A bíróság megosztott felügyeletet irányzott elő: Evelin és Bence egy hetet az apjuknál és Edinánál töltöttek a világos, újépítésű negyedben, egy hetet pedig Annánál. Szombathely hirtelen túl kicsi lett. A gyerekek ugyanabban a városban ingáztak a két világ között, és ez a földrajzi közelség állandó, fojtott hadiállapotot teremtett.

Anna gyűlölte ezt a rendszert. Minden vasárnap este, amikor a gyerekek táskákkal megrakodva megérkeztek Miklóstól, Anna szinte érezte a lakásában Edina parfümjének az illatát, a melegség és a családi béke észrevételen nyomait, amit a gyerekek a bőrükön hoztak magukkal. Bosszúból, amikor nála voltak, fegyelmet követelt, rideg számonkérést, és folyamatosan bírálta Miklós engedékeny, „liberális” nevelési módszereit.
—
Egy nyári nap munka után Anna a Fő téren sétált, a kávézók teraszai megteltek emberekkel. Messziről észrevette őket.

Miklós és Edina sétáltak, közöttük Bence és Evelin, a másik oldalon pedig Edina lánya, Klaudia. Nevettek valamin. Egy igazi, működő, patchwork-család látszatát keltették a tavaszi korzón. Miklós arcáról eltűnt a régi, szorongó görcs, Edina pedig sugárzott a szabadságtól.

Anna megállt egy pillanatra, napszemüvege mögé rejtve a tekintetét. Ránézett a gyerekeire, akik éppen fagyit kaptak Miklóstól, majd rásandított az ex-férjére.

Tudta, hogy a megosztott felügyelet miatt jövő hét vasárnapig a gyerekek azé a nőé, aki elfoglalta az ő helyét. Megfordult, és emelt fővel, jéghideg arccal elindult a saját, csendes lakása felé.

A turai sár ugyanolyan szagú volt, mint negyven évvel évvel ezelőtt. Anna lefékezte az autóját a régi szülői ház előtt. Az anyja már nagyon öreg volt, megkeseredett, a teste összeesett, de a szemeiben még mindig ott vibrált az a régi, rideg számonkérés, ami elől Anna egykor Szombathelyig menekült. A látogatás nyomasztó fojtottságában nem bírt megmaradni a tiszta szobában; a családi ebéd után felkapta a kabátját, és elindult a falu széli dűlőutak felé, oda, ahol a fóliasátrak vázai úgy meredtek az őszi ég felé, mint valami döglött állatok bordái.

A kanyarban tűnt fel a nehéz terepjáró. Szabolcs vezette. A férfi megöregedett, a bőre cserzett volt a naptól, a haja őszült, de a dübörgő, nyers energiája semmit sem változott.

– Hát hazataláltál, te nagyságos asszony? – kérdezte Szabolcs, és a hangja mélyen, karcosan vibrált.

Beszélgetni kezdtek aztán Anna beült mellé a kocsiba.

Ahogy a kocsi lassan gurult a földutakon, Szabolcs mesélt az életéről. Nem volt benne büszkeség, a hangja szárazon és karcosan szólt a motor zúgása mögött. Elmesélte, hogy a felesége elhagyta. Nem bírta ki mellette. Nem bírta a fojtogató, beteges kontrollmániáját, hogy mindent és mindenkit irányítani akart a házban és a földeken is.

Anna csendben hallgatta, és minden egyes szó jéghideg tőrként szúrt a saját mellkasába. A kontrollmánia. Ismerte a szót. Szombathelyen ő ugyanezt tette Miklóssal, ugyanezzel a görcsös irányítási vággyal pusztította el a házasságát, és marta el magától a gyerekeket is. Szabolcsban most a saját elrontott élete tükörképét látta.

– Mutasd meg a gazdaságot – mondta Anna halkan, hogy elterelje a gondolatait.

Szabolcs gázt adott. A birtok hatalmasra nőtt az évek alatt: végtelenbe nyúló fóliasorok, modern traktorok, hatalmas raktárépületek követték egymást. Egy igazi, kíméletlen munkával felépített birodalom volt ez, de pont olyan üres és magányos, mint Anna steril belvárosi lakása.

A birtok legtávolabbi csücskében, ahol a földút már a sűrű erdőszélbe veszett, Szabolcs leállította a motort. A csend hirtelen rászakadt a fülke melegére.

Egymásra néztek. Nem volt bennük gőg, sem a harminc évvel ezelőtti sértettség. Csak két ötvenes évei elején járó, belsőleg csontig bántott ember, akik felismerték a másikban a saját magányukat. Anna lassan felemelte a kezét, és a drága, francia körmös ujjaival finoman megsimogatta a férfi cserzett, borostás arcát. Szabolcs válaszul nagy, kérges tenyerével Anna arcára simult, végigsimítva a feszült, szálkás bőrt.

Aztán egymásnak estek.

Fél órával később Anna az autója szélvédőjén keresztül nézte az elsuhanó, szürke turai tájat.

Combjai között ott száradt a férfi nehéz, ragadós nedve. Belenézed a visszapillantó tükörbe: a haja zilált volt, sminke elkenődött, itt ült az a jéghideg, végleges felismerés, amitől egész életében menekült.

Elmehetett Szegedre, felépíthette a Petrocelli-házat Lipártban és lehetett fügetlen nő Szombathelyen, lélekben soha nem hagyta el Turát. Mindig is ehhez a sárhoz, ehhez a kontrollmániás, kíméletlen erőszakhoz tartozott. Ő és Szabolcs ugyanolyan szörnyetegek voltak, akiket a saját birodalmuk magánya zárt börtönbe. A gázt taposva elindult vissza, Szombathely felé, tudva, hogy a páncélját visszaveheti, de a sorsát többé nem írhatja át.

Egy hónap telt el a fóliasátras délután óta, de a szombathelyi lakásban töltött harminc nap mindegyikét a tura föld szaga mérgezte meg. Anna nem bírta tovább a kulisszákat. Szombaton, sötétedés után beült az autójába, és rálépett a gázra. Egyenesen a dűlőutak végén álló, fallal körülvett luxusház felé vette az irányt, amit Szabolcs a birodalma közepén épített magának.

Este kilenc volt. Szabolcs egyedül ült a hatalmas, rideg nappaliban. A csendet hirtelen a kutyák veszett ugatása törte meg a kerítés mellett. A férfi a monitorra nézett: a biztonsági kamera képén Anna autója állt a sötétben. Megnyomta a távirányítót. Az elektromos kapu nehézkesen, gépies berregéssel nyílt ki, a kocsi fényszórói végigsöpörtek az udvaron, majd a motor elhallgatott.

Szabolcs kilépett a teraszra, egyetlen erélyes kiáltással rendre utasította a kutyákat, amik morogva húzódtak vissza a kennelekhez.

Anna kiszállt. Nem hozott táskát, nem hozott semmit a szombathelyi életéből. Belépett a házba. Rajta volt a fegyelmezett, sötét nadrágkosztümje, alatta a vasalt, fehér ing – a szombathelyi sikeres, független könyvelőnő páncélja.

Szabolcs nem mozdult felé, nem szólt egy szót sem. Visszament a nappaliba, leült a nehéz bőrkanapéba, és némán várta, mi történik.

Anna megállt a szoba közepén. Állt, egyenes háttal.

Anna keze kissé remegett, amikor kigombolta a sötét nadrágkosztüm zakóját.Leengedte a földre. Kilépett magassarkú bokacsizmájából. Aztán a nadrág következett, majd a vasalt, fehér ing gombjait bontotta ki sorban, fentről lefelé, pont olyan precizitással, ahogy a könyvelési aktákat rendezte. Lehúzta a harisnyát a lábáról, majd felegyenesedett házranyúlt és kikapcsolta a melltartóját, felfedve melleit. Végül a bugyijából is kilépett.Amikor az utolsó textil is a lába elé hullott, ott állt teljesen meztelenül a mennyezeti lámpák éles, sárgás fényében.

Ötvenegy éves volt, és a teste hordozta az idő megkérdőjelezhetetlen törvényeit. Az edzőteremben töltött kíméletlen évek, a futópados önsanyargatás látszott a vázán: a hasa lapos maradt, a vádlija és a karjai szálkásak, izmosak. De a bőr már nem hazudott. A mellei kissé megereszkedtek, elveszítették a lányos feszességüket, a bimbók udvara körül a bőr finoman ráncolódott. Ahogy mozdult, a belső combjain és a térde felett apró, ernyedt redőkbe gyűrődött a hús, a feneke alatt pedig a gravitáció megkezdte a maga lassú, kíméletlen munkáját. A nyakán és a dekoltázsán ott húzódtak az érett kor mély, finom barázdái.

Mégis, ebben a pusztulásnak induló testben ott vibrált a görcsös, szombathelyi kontroll utolsó bástyája: a kezein a francia manikűr hibátlan volt, a körmei tökéletesen formára reszelve fénylettek. A lábfején a pedikűr ugyanolyan makulátlan volt, a lábujjai precízen ápoltak. Lent, a combjai találkozásánál a fanszőrzet egyetlen vékony, mérnökien egyenes, fazonra nyírt csíkba volt kényszerítve – a civilizált, fegyelmezett nő utolsó, kétségbeesett védjegye a nyers bozóttal szemben.

Szabolcs lassan végigmérte, a tekintete végigpásztázott a lógó melleken, a combok ráncain, egészen a fénylő körmökig. Nem volt a szemében sem csodálat, sem undor. Csak a birtokos hideg bírálata.

– Az ékszereket is vedd le – mondta a férfi, és a hangja rekedten, szárazon csattant a csendben. – És töröld le azt a szart az arcodról. Nem egy bálba jöttél.

Anna nyelt egyet. Az ujjai a nyakához lendültek, kikapcsolta az aranyláncot. Lehúzta a gyűrűket, és leoldotta a méregdrága órát. Az ékszerek halk koccanással estek a földre dobott ingre. Aztán elindult a nappali melletti kis mosdó felé. Pár perc múlva tért vissza. Az arca vizes volt, a törölköző dörzsölésétől vöröses. Smink nélkül, a szem alatti sötét, táskás karikákkal, a szája körüli apró nevetőráncokkal még öregebbnek tűnt. Még védtelenebbnek.

– Fordulj meg – parancsolta Szabolcs.

Anna némán engedelmeskedett. Körbefordult a saját tengelye körül, megmutatva a hátát, a lapockái közötti feszülést, a dereka ívét, teljesen kiszolgáltatva az idősödő húsát a férfi szemének. Amikor újra szembe fordult vele, Szabolcs letette a poharat.

– Térdelj.

És a nő letérdelt.

A térdei tompán, húsosan koppantak a nehéz szőnyegen. Anna azonnal lesütötte a szemét, a szőnyeg szálait bámulta, a torkából csak fojtott, sűrű lélegzetvételek szakadtak ki. A szombathelyi gőgös, megközelíthetetlen könyvelőnő végleg megsemmisült. Csak egy megtört, ékszerek és festék nélküli, ötvenen túli turai nő maradt a földön.

Szabolcs felállt a fotelből. A nehéz, földszagú léptei megremegtették a padlót, ahogy odasétált elé. Hatalmas, cserzett alakja teljesen eltakarta a lámpák fényét, nehéz árnyékot vetve a térdelő nőre. Lenyúlt, a durva, kérges, földmunkától megkeményedett ujjaival határozottan megmarkolta Anna állát, és kíméletlen erővel rántotta felfelé a fejét.

– Nézz rám.

Anna felnézett. A tekintetében nem volt dac, csak a megadás jéghideg, tiszta izzása, mozdulatlanul, az anyai és polgári lét utolsó morzsáit is feladva várta a parancsot.

A turai házasságkötő teremben nem voltak virágok, nem volt násznép, és nem szólt az orgona. Csak a két tanú állt a kopottas bútorok között, meg a hivatalnok, aki gépiesen hadarta el a törvényszöveget. Szabolcs a nehéz, ünneplő öltönyében is olyan volt, mint aki bármikor kész visszaülni a traktorra, Anna pedig egy egyszerű, jéghideg szabású kosztümben mondta ki az igent.

Ötvenkét évesen lett újra feleség. De ez a házasság nem a polgári lét álma volt. Ez egy üzleti fúzió pecsétje volt.

A gyerekei nem voltak ott. A 23 éves lánya és a 20 éves fia Budapesten tanultak, és teljesen értetlenül, elborzadva figyelték, ahogy az anyjuk hónapok alatt felszámolta a korábbi életét. Kiadta albérletbe a szombathelyi lakást, otthagyta a könyvelő irodát, elvágta a szálakat, és hagyta, hogy elnyelje őt Tura rögvalósága.

Ősszel Evelin rászánta magát, és elutazott Turára. Látni akarta, mi maradt az anyjából.

Az autó előtt a kapu most is berregett, a kutyák ugattak, de a lány számára a táj idegen volt és fojtogató. Egy éve nem látta az anyját. A lány úgy lépett be Szabolcs hatalmas, fallal körülvett házának udvarára, mintha egy ellenséges birodalomba érkezne.

Amikor megérkezett, Anna fogadta a nehéz vaskapu előtt. Nem volt rajta semmi ziláltság: fegyelmezett, elegáns ruhát viselt, a haja precízen hátrafogva, az arca pedig szinte kisimult, kivirult. Olyan volt, mint aki végre megérkezett a helyére.

Anna körbevezette a lányát a gazdaságon, és a lány szinte szédült a méretektől. Hatalmas, végtelennek tűnő birodalom volt ez: modern, csillogó traktorok sora, automata öntözőrendszerrel felszerelt, gigantikus fóliasátrak, és hatalmas raktárépületek. De ami a legmegdöbbentőbb volt, az Anna jelenléte. Ő nem egy dísz volt Szabolcs mellett; ő volt a gépezet agya. Határozott, jéghideg léptekkel járt a fóliák között, és kíméletlen, tiszta hangon instruálta a munkásokat. Megmondta, ki mit csináljon, számonkérte a szállítmányokat, intézte a lízingeket és a milliárdos uniós pályázatokat. A lány egy pillanatra megkönnyebbült: az anyja ugyanaz a sikeres, autoriter vezető maradt, mint aki mindig is volt. Szabolcs jobb keze, a birtok valódi irányítója.

Később a házban Anna bemutatta Szabolcsot a lányának. A férfi hozta a maga formáját: nagydarab, nehézkes, uralkodó alakja betöltötte a nappalit, de a vacsora feszült, kimért csendben telt. Nem voltak durva szavak, nem volt parancsolgatás. Minden a fegyelmezett, gazdag vidéki nagypolgárok látszatát keltette.

A lány a vendégszobában feküdt le. A házra rátelepedett Tura vidéki nehéz, őszi éjszaka csendje.

Aztán éjfél körül a csend elszakadt.

A lány tágra nyílt szemmel meredt a sötét plafonra. A falakon keresztül, a szomszédos hálószobából fojtott, de félreérthetetlen hangok szűrődtek át. Szabolcs mély, ziháló, nehéz ritmusa, a sötétben csattanó hús fojtogató zaja, és az anyja… az anyja torkából felszakadó, rekedt, állatias nyögések.

Nem a gyengédség hangjai voltak azok. A lány tisztán hallotta a matrac feszülését, a falnak csapódó testek nehéz puffanását, és azt a nyers, kíméletlen vadságot, amivel Szabolcs birtokba vette az anyját. És hallotta Annát: a fegyelmezett könyvelőnőt, az instruáló hadvezért, aki most a sötétben, a fájdalom és a pusztító gyönyör hullámai között teljesen megsemmisült, és tehetetlenül, bűntudat nélkül sikoltott fel a férfi súlya alatt.

A lány teljesen hitetlenkedve, a takarót a szájához szorítva hallgatta a falon átszűrődő tébolyt. Abban a másodpercben minden a helyére került. Megértette a nappali tisztaságát, a gazdaság erejét, a fegyelmezett ruhákat és az anyja kivirult arcát.

Anna nappal a birodalom agya volt, de éjszaka Szabolcs tulajdona. És az anyjának pontosan erre a sötét, kíméletlen megadásra volt szüksége ahhoz, hogy a negyven évig hordozott belső szorongása és kontrollmániája végre megnyugodjon a turai sárban.

A lány ott feküdt a sötétben, a modern világ tehetetlen tanújaként, és tudta, hogy az anyját végleg elveszítette a múlt számára – de Anna életében először pontosan ott volt, ahová a sorsa rendelte.

A turai birtok kapuja mögötte csapódott be, de a lány otthon a pesti rákospalotai lakásában a zuhany alatt sem tudta lemosni magáról a turai birtok szagát. A fülében még napok múlva is ott lüktetett a hálószoba falán átszűrődő, ritmikus, nehéz puffanás, a hús csattanása, és az anyja idegen, rekedt, állatias nyöszörgése.

Az irodában a sárguló tulajdoni lapok, a lízingszerződések és a száraz jogi passzusok között ülve a Evelin úgy érezte megfullad.23 éves volt, tiszta, okos, és kezdő aki előtt még nagyon hosszú út áll – de a teste már a turai eső ritmusára járt. A fegyelem, amit otthon tanult, hirtelen vékony, nevetséges máznak tűnt.

Kedd délután, amikor a kávézóban ült a laptopja előtt, megrezrent a telefonja. András írt.

András negyvenkét éves volt, egy budai ingatlanfejlesztő cég tulajdonosa. Hónapok óta környékezte a lányt: drága vacsorameghívásokkal, finom, de magabiztos utalásokkal, azzal a fajta lehengerlő, nehéz magabiztossággal, amit csak a sok pénz és a megszokott dominancia adhat egy férfinak. A lány eddig mindig kitért előle. Túl idősnek, túl gátlástalannak tartotta. Veszélyesnek.

Most azonban a kijelzőt bámulva a lány torka kiszáradt. „Pesten vagyok. A rakparton vacsorázom. Gyere le.” – állt az üzenetben. Rövid volt. Parancsoló. Nem kérdezett, hanem kijelölt egy helyet. Pont úgy, ahogy Szabolcs intett az anyjának.

A lány nem gondolkodott. Becsukta a laptopot, otthagyta az asztalon a félbehagyott kávét, és elindult.

A tükörkép (2015)

A budai domboldalban fekvő, kovácsoltvas kapukkal védett birtokra kanyarodott be egy luxus terepjáró. Az őszi napfény élesen csillant meg a luxusvilla hatalmas üvegfelületein.

A kocsi ajtaja csapódott, és Anna lépett ki a murvás útra. Ötvennégy évesen, Szabolcs jobb kezeként az arca még inkább megkeményedett, a mozdulataiból áradt a tura-vidéki milliárdok rideg magabiztossága. De ahogy végignézett a kerten, a gondozott pázsiton és a medence csillogó víztükrén, a szeme sarkában megrezzent egy izom. Ismerte ezt a díszletet.

A villa nehéz tölgyfa ajtaja kinyílt, és a lánya lépett ki a teraszra.

Huszonöt éves volt, de már nem az a farmeres, felvilágosult egyetemi ügyvédbojtár, aki egykor Turára utazott számonkérni a múltat. Elegáns, sötét selyemruhát viselt, a haja precízen, fegyelmezetten feltűzve, a tartása jéghideg és fenséges. Nem volt rajta semmi ziláltság, a karjában pedig egy fél éves, békésen alvó kisfiút tartott. A trónörököst.

András, a negyvennégy éves milliomos férj lépett ki a lány mögé. Nagydarab, magabiztos alakja, a drága órája és a mozdulatai hajszálpontosan ugyanazt a nyers, kíméletlen dominanciát sugározták, mint Szabolcsé, csak budai köntösbe öltöztetve.

– Szia, anyu – mondta a lány. A hangja tiszta volt, fegyelmezett, de hiányzott belőle minden gyermeki melegség. Egy felnőtt nő beszélt egy másik felnőtt nővel.

Anna némán bólintott. Odalépett, és merev, formális mozdulattal puszit nyomott a lánya arcára, majd lepillantott a csecsemőre. A kisfiú arcvonásaiban ott volt a nehéz, maszkulin örökség.

– Gyere, megmutatom a birtokot – mondta a lány, és a mondat kísértetiesen úgy hangzott, mint az a tura-budai mondat két évvel ezelőttről.

A két nő egymás mellett sétált végig a hatalmas kerten, a privát teniszpálya és a személyzeti lakások mellett. A lány fegyelmezett, szakértő hangon beszélt a telek lízingeléséről, a budai ingatlanárakról, a férje legújabb projektjeinek adózási hátteréről, amit már ő maga menedzselt az irodában. Ő volt András jobb keze. A birodalom agya.

Anna csendben hallgatta. Látta a lánya kezén a hibátlan, makulátlan francia manikűrt, látta a feszülést a nyakizmában, az öregedő ragadozók azonnali pontosságával szúrta ki az elfojtott, de állandó belső feszültséget.

– Boldog vagy? – kérdezte Anna halkan, megállva a kert végében, ahonnan a Dunára nyílt kilátás.

A lány megállt, szorosabban magához ölelte a fél éves kisfiút, és egyenesen az anyja szemébe nézett. A tekintetében nem volt dac, sem bűntudat. Csak a turai vérvonal jéghideg, tiszta igazsága.

– Megkaptam, ami járt nekem, anyu – felelte a lány halk, de kőkemény hangon. – András mellett nem kell felesleges köröket futnom és a fiamnak mindene megvan.

Anna arca elnyúlt egy alig látható, fáradt, de mindentudó mosolyban. Nem volt szükség több szóra, nem kellett magyarázkodni.

A ház felől felhangzott András nehéz, parancsoló hangja:

– Gyere be, drágám, hozzál nekünk egy kávét, és hozd a gyereket is!

A lány azonnal megfordult. A selyemruhájában fegyelmezetten, de sietős, engedelmes léptekkel indult vissza a terasz felé. Anna némán követte a hátát a tekintetével. Látta, ahogy a lánya belép a házba, odamegy a férjéhez, engedi, hogy a negyvenes férfi nagydarab, nehéz keze tulajdonosi joggal simuljon végig a csípőjén, majd a lány puha, macskaszerű mozdulattal hajtja a fejét a férfi vállára.